2018 novemberében adtam be a keresetlevelet a Magyar Állam ellen, a hajléktalanságot kriminalizáló törvénykezése miatt. Kértem, a Törvényszék állapítsa meg, hogy Alperes Magyar Állam − azzal, hogy az Alaptörvény hetedik módosításában, valamint az annak végrehajtására általa hozott további jogszabályokban tiltottá nyilvánította és büntetendővé tette az életvitelszerűen közterületen tartózkodást − megsértette Ügyfelemnek az emberi méltósághoz és a személyes szabadsághoz való személyiségi jogait, és ezért kötelezze Alperest, hogy fizessen Ügyfelemnek 500 000 Ft sérelemdíjat. Kétféle jogalapra is hivatkoztam egyfelől, a magyar jogra, amelyet -- Ügyfelem emberi méltóságával és személyi szabadságával együtt -- sértenek az a bántó, embertelen jogszabályok amelyek megtiltják, sőt, büntetni rendelik, hogy Ügyfelem ott éljen ahol tud és akar, másfelől az Európai Unió Alapjogi Chartájára, amelynek 1. cikkében rögzített emberi méltósága sérült Ügyfelemnek Alperes jogalkotása folytán.

Alperes elsődlegesen azzal védekezett, hogy a jogalkotásért a jogalkotó nem vállal polgári jogi felelősséget, ezért nincs lehetőség jogalkotással okozott kár megtérítése iránti kereset előterjesztésére. Hivatkozott továbbá kárfelelőssége hiányára is, utalva arra, hogy a jogalkotó kárfelelőssége kizárólag abban az esetben képzelhető el,
amennyiben az Alkotmánybíróság megsemmisíti a kárt okozó jogszabályt. Előadta továbbá, hogy az Alapjogi Charta kizárólag az uniós jogra alkalmazható, a tagállami jogra nem.

Az elsőfokú Fővárosi Törvényszék 28.P.23.832/2018/9. számú ítéletében keresetemet elutasította, ami ellen fellebbeztem, s ma érkezett meg a Fővárosi Ítélőtábla 8.Pf.21.110/2019/6. számú másodfokú ítélete. Mivel e két ítélet egybehangzó, kritikájukat együtt végzem el.

Az ítéletek egyetértően hivatkoznak Kúria 1/2019. számú polgári elvi határozatára, amely szerint a jogalkotási tevékenység nem polgári jogviszony keretében valósul meg, és nem hoz létre az állam és a jogalkotási tevékenységének közjogilag alávetett jogalanyok között polgári jogilag értelmezhető, mellérendeltségen és
egyenjogúságon alapuló jogviszonyt, ezért nem tartozik a Ptk. tárgyi és személyi hatálya alá. Így a jogszabály
hatálybalépésével esetlegesen bekövetkezett károsodás önmagában nem keletkeztet a jogalkotó és a károsult között kötelmi jogviszonyt, tehát a jogalkotás által adott esetben előidézett érdeksérelem - további többlettényállási elem nélkül - nem eredményez a jogalkotó oldalán polgári jogi felelősséget. Ilyen többlet elem lehet, ha az Alkotmánybíróság az Alaptörvénnyel való kollíziója miatt megsemmisíti a megalkotott és kihirdetett jogszabályt,
ezzel a döntésével kinyilvánítva, hogy az adott jogalkotási tevékenység nem hordoz közjogi kötőerőt. Amennyiben az ilyen jogalkotói cselekvés valamely jogalanynak vagy a jogalanyok valamely összességének vagyoni érdeksérelmet okoz, ez a tény – a Kúria idézett elvi határozatban foglalt álláspontja szerint – már polgári jelentőséggel bírna.

Szerintem ez hibás álláspont, több okból is. A kúriai döntés több ponton jogszabálysértő, az állampolgárok jogait szükségtelenül és indokolatlanul szűkítő megállapításokat tartalmaz. Ennek lényege szerint a bíróság csak akkor jogosult dönteni a jogellenesség kérdésében, ha előbb az Alkotmánybíróság kimondja az adott jogszabály alkotmányellenességét. Kivételesen keresetemben és fellebbezésemben kénytelen voltam kérni a bíróságokat – még ha csak utólag is –, engedjék meg nekem, hogy ez egyszer bírósági beadványban szokatlan nyers szókimondással fogalmazzak − kivételesen, de csupán kényszerűségből − vállalva a direkt politizálás ódiumát is. A kormányzópárt az Alkotmánybíróságot „a maga képére formálta”: felrúgta azt az évtizedes hagyományt, hogy az ellenzéki pártok is delegálhatnak alkotmánybírókat, és a „taláros testületet” kizárólag saját embereivel töltötte föl, politikailag egyszínűvé tette. Az így átalakított Alkotmánybíróság pedig − döntéseiben újra és újra megtapasztaljuk − meg is hálálja ezt. Tehet úgy a Kúria, mintha elegánsan távol tartaná magát ettől a ténytől − hiszen ő nem politizál −, nem véve tudomást a tényleges helyzetről − ám álláspontom szerint ez valójában kibúvás a felelősség alól, megfutamodás a valódi döntés elől. Amikor – egy ilyen agyonpolitizált, napi és hosszútávú államérdeket érintő kérdésben, mint a jogalkotással okozott kárért való felelősség − a Kúria úgy dönt, hogy nem dönt, s kinyilatkoztatja, hogy helyette csak az Alkotmánybíróságnak van joga dönteni, akkor e mögött az a megfontolás húzódik, hogy pontosan tudja, miként fog dönteni az AB. Hiszen mi a lényege e polgári elvi határozatnak? Az és csak az, hogy a bíróságnak nincs joga dönteni a jogellenesség kérdésében, csak akkor, ha előbb az Alkotmánybíróság kimondja az adott jogszabály alkotmányellenességét. „… A kifogásolt jogszabály jogellenessége akkor állapítható meg, ha az Alaptörvénybe ütközik” − állít föl az elvi határozat és a támadott törvényszéki ítélet egy semmivel alá nem támasztott, semmivel meg nem magyarázott tételt. Amit aztán tényként kezd el kezelni, mintha triviális lenne. Csakhogy nem az! Akkor és csak akkor lenne igaz e tétel, ha jogellenesség és alkotmányellenesség azonos fogalmak lennének. De nem azok! Kulcskérdés tehát ez ügyben: miként viszonyul egymáshoz a jogellenesség és az alkotmányellenesség? Tényleg azonosak-e? Szerintem nem. Egyszerűen szólva: mindkettő az, ami, mindkettő azt jelenti, amit mond: a jogellenesség, az jogellenesség, az alkotmányellenesség, az alkotmányellenesség. Sem a két ítélet, sem pedig a hivatkozott elvi határozat semmilyen magyarázatát nem adja annak, mire föl keveri össze e kettőt. Nézzük, miként nem azok! Mi alkotmányellenes? Az, ami egy konkrét jogszabály, az Alkotmány, mai nevén az Alaptörvény valamely rendelkezésébe ütközik. Mi a jogellenesség? Az, ami bármely jogszabály valamely rendelkezésébe ütközik. Mi a fő különbség praktikusan e kettő között? Az, hogy lehet valami úgy jogszabályellenes, tehát jogellenes, hogy nem alkotmányellenes. Hiszen ha sért valamely jogszabályt (ami nem az alkotmány), akkor jogellenes, de nem alkotmányellenes. És jelen konkrét esetünkben éppen erről van szó − méghozzá napnál világosabban, a jogalkotási tevékenység során önmagát is leleplezve. Hiszen a hajléktalanság kriminalizálását az Alkotmánybíróság egyszer már alkotmányellenesnek ítélte, amit Alperes eliminált az Alaptörvény negyedik és hetedik módosításával, és ugyanazt a rendelkezést vezette be újra. Vagyis mindarról, ami jelen per tárgya, egyszer már kimondatott, hogy − mint az emberi méltóságot sértő rendelkezés − jogellenes is, valamint alkotmányellenes is, ám Alperes kiiktatta az alkotmányellenességet az alkotmány-módosítással. Csakhogy ettől még megmaradt a jogellenesség! Semmit nem változtatott az alkotmány-módosítás azon, hogy ez az intézkedés súlyosan sérti az érintettek, konkrétan pedig Felperes emberi méltóságát, ami pedig a Ptk. általános károkozási tilalmába ütközik: 6:518. § „a törvény tiltja a jogellenes károkozást”. Valamint semmit nem változtatott azon sem, hogy a Ptk. 6:520. §-a alapján „minden károkozás jogellenes”. Természetesen nem alkotmányellenes minden károkozás, de az biztos, hogy jogellenes. Ezt a két mostani ítélet nem létezőnek tekinti − ami súlyosan jogsértő.